A Storyonline újságíróját idézzük, aki különös hírlevelet kapott még annak idején, ami felkeltette érdeklődését és elsőként interjúvolta meg Szalay Ádámot. Itt olvashatod a vele készült interjút:

Az e-mail egy új cél-, illetve sorstervező kurzus elindulásáról szólt, amely segíthet közelebb vinni álmaim életéhez. A különös mégsem a levél tartalma, hanem sokkal inkább
az írója volt, aki egyben a módszer leendő trénere is, Szalay Ádám. Őt ugyanis korábban
a TV2 Napló című műsorából ismertem főszerkesztő-riporterként.

S csak ekkor döbbentem rá, hogy mennyire nem ismertem igazán. Hiszen fogalmam
sem volt arról, hogy érdeklődik az efféle dolgok iránt. Nyilván azért sem, mert soha nem beszéltünk erről, ráadásul írott sajtó-béli pályatársaként - külső szemlélőként - sokkal inkább úgy tűnt, racionális gondolkodású, földhözragadtabb annál, minthogy a tudatalatti
hatalmáról, és a gondolatok teremtő erejéről beszéljen.

Éppen ezért kétszeresen is felkeltette az érdeklődésemet, mert nagyon nem tudtam hova tenni a frissen kapott információt. Azzal a lendülettel, ahogy elolvastam a levelet, már tárcsáztam is Ádámot. Azt pedig már csak utólag tudtam meg, hogy elsőként kértem tőle interjút ebben a témában...

- Tisztázzunk valamit az elején, mielőtt bármit is kérdeznék! Te még mindig a Napló főszerkesztő-riportere vagy?

- Természetesen! S ha rajtam múlik, akkor amíg csak élek, szeretnék is Naplózni.
Hiszen ez most már több mint tíz éve az egyetlen olyan televíziós szerkesztőség a honi médiában, ami tényleg úgy működik, mint egy család, ráadásul még sikeres is.
Annak idején pont azért lettem tévés újságíró, mert szerettem volna embereket és történeteket bemutatni a képernyőn keresztül. Sorsokat megismerni és megismertetni. Gyakorlatilag ugyanazt csinálni, amelyet Jack Canfield is tett Mark Victor Hansennel együtt az Erőleves a léleknek című siker-könyvsorozatában. Olvastad valamelyiket?

- Hogyne, nem is egyet! Nem mellesleg, Jack az a pasas, akit
a Titok című könyvből, illetve filmből is ismerhet a közönség. Kispénzű emberből
vált világhírű multimillimossá.

- Pontosan! Nemrég jártam nála Amerikában, egy nagyon komoly kurzuson, ahol ő azt vállalta, hogy profi trénert képez belőlem.

- Mindezt a tévézés és a család mellett?

- Igen. Tudod, riporterként az elmúlt 15 évben rengeteg emberrel találkoztam és beszélgettem. Sikeres emberekkel: milliárdosokkal, olimpiai bajnokokkal és hírességekkel. No és persze számtalan szerencsétlen sorsú emberrel is: meg nem értett zsenikkel, elfáradt párkapcsolatban fuldoklókkal, fizetésnaptól fizetésnapig kuporgatókkal, magányosokkal, depressziósokkal, súlyosan elhízottakkal és kórosan soványakkal. Azt vettem észre, hogy a sikeres embert a sikertelentől végül is egyetlen dolog különbözteti meg: előbbi hajszálpontosan tudja, hogy mit akar.
Kristálytisztán látja, mit kell tennie érte, és meg is teszi. Az utóbbi pedig - nos, ő általában bűnbakot keres vagy önigazolást, és fűnek-fának panaszkodik.
A sikeres embert a céljai mozgatják. A sikertelen a céltalanságba fásul bele. Elkezdtem keresni azokat a módszereket, amelyek sikert és boldogságot ígérnek.
Számtalan könyvet végigolvastam, számtalan szemináriumot végighallgattam.
A vonzás törvényéről, a Titokról, az érzelmek erejéről, a célkitűzés szerepéről, a hála fontosságáról. Lassan rájöttem, hogy nagy vonalakban minden tréner ugyanazt tanítja. Már csak választanom kellett: megkeresnem azt a módszert, amely a leggyakorlatiasabb, a leginkább kézzel fogható; és így a létező legegyszerűbb módon viszi végig a tanulni vágyót álmai megvalósításának útján, lépésről-lépésre.
Ez a módszer számomra Jack Canfield-é volt.

- Csak azért furcsa számomra, amit mondasz, mert mint már említettem, külső szemlélőként mindig azt gondoltam, hogy úgy "nagyon egyben vagy".
Azt hittem, valójában semmire nincs gondod az életben. Van három gyönyörű gyereked, szerető feleséged, azt csinálod, amit szeretsz, ráadásul a szakmádban is megbecsülnek, hiszen főszerkesztő vagy. Márpedig aki efféle önfejlesztő módszerek felé fordul, annak valami nagyon nem stimmelhet az életében...

- Ne gondold! Úgy van ez, hogy mindenki vágyik a jobb életre. Ha te háromcsillagos életet élsz, akkor igenis vágysz a négyre. Ha négyet, akkor az ötcsillagosra.
És ha megteheted, hiszen valójában csak egy lépés választ el tőle, miért ne élnél jobban? Ezt a módszert már több csoportnak végigtanítottam, több emberen "kísérleteztem", és fantasztikus élmény volt látni, amint a kollégáim, barátaim a saját kezükbe veszik a sorsuk alakítását és aztán néhány héttel később már igazi sikertörténetekkel jönnek vissza hozzám. Ezt az élményt szeretném megosztani az emberekkel is. Igenis újra kell tervezni az életet. El kell képzelni, hogy a belső GPS-edbe csak bepötyögöd legmerészebb céljaidat, és a szerkezet el is visz oda - legyen az egy luxusnyaralás, vagy egy új munkahely, fizetésemelés (vagy megduplázott bevétel),
egy harmonikus kapcsolat, új barátságok, az egészséged visszaszerzése, néhány leadott kiló vagy éppen egy középfokú nyelvvizsga.


"Nagyon szenvedtem. A körülményeket és a világot hibáztattam."

- A barátaid nem furcsállták, amikor előálltál az ötlettel, hogy attól fogva tanítani
fogod őket?

- Dehogynem! Ugyanolyan szkeptikusok voltak, mint amilyen évekkel korábban magam is lettem volna. Az a furcsa, hogy régen magam sem hittem az ilyen dolgokban. Hókuszpókusznak tartottam mindent. A 2006-os év azonban vízválasztó volt ilyen szempontból. Az az esztendő amolyan mélypont volt az életemben. Nem akarok álszent lenni, alapvetően sikeres embernek gondolom magam. 1994-ben kezdtem a pályát a Magyar Televízióban, négy évvel később pedig, nem sokkal a TV2 indulása után felkértek, hogy legyek a Napló riportere, ami azóta is az egyik legnézettebb műsor Magyarországon. Oda kerülni, s azóta is itt dolgozni valóban nagy dolog. 2002 óta ráadásul főszerkesztője is vagyok, ami bár kifejezetten stresszes feladat, ennek ellenére nagyon élvezem a munkámat. 2006-ban viszont volt egy nagyon nehéz félévem, mert hat hónapig nem tudtam a Naplóval foglalkozni.

- Mit csináltál?

- Producere lettem egy utazási műsornak egy kis csatornán.

- Kevesebb pénzért?

- Fenét! Sokkal többért, mint amit a Naplóban kerestem.

- Producerként Te is utaztál?

- Hogyne! Jártam Szingapúrban, Indonéziában. Thaiföldön laktam hatcsillagos szállodában is, mégsem élveztem. Rájöttem ugyanis, hogy boldogtalan vagyok. Ahogy magamnak fogalmaztam, Ádámkám megtanultál egy fontos leckét: nem szereted az utazgatós munkát, ott a három gyereked meg a gyönyörű feleséged velük akarsz lenni és vissza akarod kapni a régi munkád.

- Magyarán jó dolgodban megvesztél?

-Így is fogalmazhatunk. Úgy éreztem, zsákutcába kerültem, beszorultam. Nagyon sajnáltam magam. Elkezdtem szenvedni, a körülményeket és a világot hibáztattam. Folyton az járt a fejemben, hogy lássa már meg a világ, hogy ez nekem nem jó.
Vegyen már vissza a régi főnököm, ennek az őrületnek pedig legyen végre vége. Mindenáron meg akartam változtatni a körülményeimet. Tényleg nagyon boldogtalan voltam. A feleségem ekkor mondhatta volna, hogy igen Ádám, szörnyű ez a világ, és szörnyű, mit tesznek veled. Hál' Istennek nem ezt mondta. Inkább arra biztatott, hogy azt találjam ki, mit szeretnék csinálni és ne azzal legyek elfoglalva, hogy mit nem akarok. Emeljem fel végre a hátsómat és csináljak végre valamit, ha ez nem tetszik.
Szilvi korábban már több ilyen témájú könyvet is elolvasott, s adott nekem egy spirituális cd-t. Egy meditációs anyagot, ami a tudatalatti, és a gondolatok hatalmáról szólt.
Annyira nem hittem benne, hogy három hónapig hozzá sem nyúltam. Végül aztán meghallgattam, és rájöttem, hiába akarom, hogy a körülmények megváltozzanak, azok soha nem fognak megváltozni. A körülmények ugyanis adottak. Az sokkal fontosabb, én hogyan reagálok ezekre. Nagyon keserű belátás volt ez, hiszen egyet jelentett azzal, hogy ha változásra van szükségem, akkor önmagamnak is változnom kell.
Ezt a felismerést akkor nagyon utáltam. "Ugyanaz a világ pokol és mennyország is lehet, ha annak érezzük legbelül"

- Ennek ellenére mégis tovább mentél az úton.

- Igen, mert egyre jobban érdekelt a dolog. Hat hónappal később már egy kölni szállodában üldögéltem egy izraeli származású magyar fiatalember mellett, evőkanállal a kezemben. Ezt a fiatalembert Uri Gellernek hívják. Az evőkanál, amit vittem, a legkeményebb volt Kölnben, amit csak kapni lehetett. Először meg sem akarta hajlítani, de látta, mennyire szkeptikus vagyok, s megtette. Esküszöm, még hallottam is, ahogy a kanál belsejében dolgoztak az erők, amikor egy kis dörzsöléstől, s a nyilván fegyelmezett koncentrációtól meghajlott. Uri felém fordult, és tört magyarsággal azt mondta: "Ide figyelj Adam, csak a gondolataidon múlik minden! Ugyanaz a világ lehet neked pokol, ha belül annak érzed. És ugyanaz a világ lehet mennyország is, ha gondolatban ott érzed magad." Nagyot néztem, majd folytatta. Elmesélte, hogy van egy Titok című film, ami erről szól, s ajánlotta, hogy nézzem meg. Addigra már egyébként is láttam a Mi a csudát tudunk a világról? című alkotást, ami még érdeklődőbbé tett. Ott ugyanis komoly szakemberek, kvantumfizikusok bizonygatták nekem, a racionális, bal agyféltekkel gondolkodó, földhözragadt embernek, hogy a világ milyenségéhez az is nagyban hozzájárul, hogy mit gondolunk róla.

- Hogyan találtál rá Jack Canfieldre? Uri hatására megnézted a Titkot, s ott kiszúrtad magadnak?

- Pontosan így történt. Ott volt benne ez a "fiatalember" az ő ezer dolláros csekkjével, amiből később egymilliót csinált. Elkezdtem olvasgatni a könyveit. Nagyon tetszett a módszere. Nem volt benne hókuszpókusz, mégis működött. "Fél év alatt észrevétlenül összespóroltam hárommillió forintot".

- Gondolom, magadon is kísérleteztél, nem csak a kollégákon.

- Természetesen! Odahaza az egyik legnagyobb "problémánk" a pénz volt.
Félreértés ne essék, nem akarok álszerény lenni, a televízió nagyon jól fizet, de soha
nem volt spórolt pénzünk, mert nem tudtunk takarékoskodni. Amit kerestem, azt rendszerint el is költöttük - javarészt miattam. De három gyerekkel igenis vágytam egy kis biztonságra. Aztán a feleségemmel azt mondtuk, ha már úgyis tanulgatom ezt a módszert, próbáljuk megvalósítani a mi életünkben is. Kitaláltunk egy akkor elérhetetlennek tűnő célt. Azt mondtuk, hogy idén év végéig, vagyis 2009. december 31-ig összespórolunk
3 millió forintot. Akkor tényleg csak álomnak tűnt, mert semmi nem mutatott arra, hogy ez akár 12 hónap alatt összejöhet. Nem voltak pluszmunkák a láthatáron, és fizetésemelésre sem számíthattam, ami ennyivel megdobná az addigi keresetem. Mégis, valamikor májusban vittem a bankba egy kisebb összeget, s mellékesen megkérdeztem, mennyi van a számlán. Mondták, hogy 3 millió 600 ezer forint. Csak álltam, és néztem ki a fejemből, amikor meghallottam az összeget. És rádöbbentem, hogy az elmúlt félévben szinte észrevétlenül jöttek a munkák, a felkérések, és valahogy mindenki jobban akart fizetni, mint korábban bármikor. Ez is furcsa, hogy tulajdonképpen majdnem ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, akikkel korábban is kapcsolatban voltam, csak addig fel sem merült a beszélgetéseink során, hogy esetleg dolgozhatnék nekik is, és azért ők fizethetnének. Egyszerűen kitűztem magamnak ezt a célt, és meg is valósítottam. Amikor az ember megél egy ilyet, akkor óriási erőt nyer. És azon gondolkodik, mi legyen a következő lépés, mit álmodjon, s valósítson meg. Hiszen sok minden csak rajtunk múlik, ha képesek vagyunk hinni a saját sikerünkben.

- Sikerkód a kurzusod neve. Te találtad ki?

- Nem. Olvastam egy interjút egy profi fekete amerikai sakkozóval, aki rengeteg munkával és elszántsággal sakkbajnok lett, később pedig sikeres cadillac árus. Ő mondta, hogy a siker olyan, mint egy kód. És úgy múlik el az életünk, hogy a legtöbben nem ismerik a kombinációkat. Lehet, hogy ismerünk belőle három számjegyet, de a negyediket már nem, pedig az nyitná a zárat. A siker pedig olyan, mint egy kód, vagyis tanítható. Ha megtanítják az embernek a siker kódjait, a zárnak mindenképp ki kell nyílnia. Akkor is, ha nő vagy, akkor is, ha féri. Akkor is, ha fekete vagy, akkor is, ha fehér. Akkor is ha, hatvanéves vagy, akkor is, ha húsz.

- Miben másabb ez a módszer, mint az összes többi?

- Odakint beszélgettem erről Jack-kel is. Azt mondta, ezt valahogy úgy kell elképzelni, mintha sok kéz mutatna a Holdra. Kinek van igaza? Mindenkinek igaza van. Egy a lényeg, hogy amint az izmainkat is edzeni kell ahhoz, hogy formában legyenek, úgy az agyunkat is rendszeresen trenírozni kell. Újabb és újabb impulzusokat kell neki adni arról, hogy nagyon sok minden lehetséges az életben. Tudom, hogy nagyon sokan nagyon sokféle életvezetési tréninget, szemináriumot végighallgattak már. És sokaknak segített is az első hétig. Addig, amíg élénken élt bennük az előadáson hallott információ. Igen ám, de egy hét után ellustultak, nem csinálták kitartóan, s egy idő után ismét a régi csapdákba estek, előjöttek újra a problémák, amelyeket orvosolni szerettek volna.

- Ezek szerint az első számú szabály a kitartás és a szorgalom?

- Ha nem is első számú, de mindenképp elengedhetetlen része a módszernek. Mint mindennek. Jack Canfield talán azért volt a legszimpatikusabb az összes életvezetési tréner között, mert az életének az elmúlt 30 évét azzal töltötte, hogy megfejtse ezt a kódot. Meg akarta találni azokat az alapelveket, amelyek kiadják a kombinációt. Aztán rájött, hogy a modellt egy alapvető képlettel meg lehet határozni: E+R=V. Vagyis Esemény+Reakció=Végeredmény. Az eseményeken általában nem tudunk változtatni. Mert a földrengéssel nem tudunk mit kezdeni, s adott esetben egy válással, vagy a munkahelyünkről való elbocsátással sem. A reakciónkon azonban igenis változtathatunk. Sokan mondják magukban, hogy a sikernek már rég be kellett volna köszöntenie az életükben, mégsem történt meg. Pontosan ezért kell változtatni, ha nem tetszik valami. "Ha van egy célod, legalább öt apró dolgot tegyél érte naponta!"

Gondolták volna, hogy ez az ember úgy alapozta meg a hírnevét, és úgy érte el - legalábbis a Time magazin szerint - az évszázad rekord-könyveladását, hogy előtte
143 kiadónál elutasították a művét? De nem adta fel. És jól tette, hiszen már az első évben hatmillió dollár bevételt hozott neki a könyv. És ugyanennyit a társának.
Ki lehet számolni, hogy ez mennyi pénz. Viszont az elképesztő sikertörténet mögött látni kell a munkát. És számomra ezért is szimpatikus. Jack alkalmazta az úgynevezett "ötös szabályt", amelyet egy tanító javasolt neki, amikor elkeseredve hozzá fordult, hogy nem veszik a könyvet. Ez a tanító azt mondta, ne csak arról ábrándozzon, hogy holnap százezrek veszik majd meg a tanulmányt, és ne csak a dollármilliók peregjenek a szeme előtt, hanem tegyenek is érte valamit. Olyan ez, mint amikor ki akarsz vágni egy fát. Ahhoz, hogy a fa kidőljön, oda kell menned hozzá, és egy nap legalább ötször bele kell vágnod a fejszét. Ha így teszel, a fa előbb-utóbb kidől. A társával együtt megfogadták
a tanácsot, s elkezdték a munkát. Attól fogva minden nap alkalmazták az ötös szabályt.
Az első nap elküldték öt újságírónak a könyvüket, hátha valaki kritikát ír róla.
Másnap felhívtak különböző kiadóknál öt marketingest, hátha valaki ráharap.
Utána betelefonáltak öt rádió show-ba, hátha csinál velük valaki interjút. Majd szintén öt példányt elküldtek az OJ Simpson-per esküdtjeinek is, hátha elolvassa valaki közülük.
S mivel az OJ Simpson perben már nem nagyon tudtak újat mutatni a tévécsatornák az élő közvetítéseknél, az operatőrök kínjukban ráfókuszáltak arra, hogy mit olvasnak az esküdtszék tagjai. Mondanom sem kell, attól fogva az egekig emelkedtek az eladások.
Az ötös szabály tehát alap. Ha van egy célod, amit el akarsz érni, legalább tegyél érte öt dolgot egy nap. Ha könyvet akarsz írni, írj legalább öt oldalt belőle naponta.
Ha le akarsz fogyni, fuss fel ötször a harmadikra. Körülbelül 30 napnál van a határ, addig viszonylag szokatlan. 30 nap után viszont beépül a mindennapjaidba. Ki kell tartani. Kipróbálunk valamit?

- Persze.

- Kulcsold össze a két kezed, és nézd meg, melyik hüvelykujjad van felül.

- A bal.

- Nagyszerű. Most tedd úgy a kezed, hogy a másik, vagyis a jobb hüvelykujjad legyen felül. Na milyen érzés?

- Szokatlan.

- És mit szeretnél most tenni?

- Azonnal visszacsinálni a másik pozíciót, amikor a bal volt felül.

- Látod, ilyen az amikor működésbe lép a komfortzónád, ez a szokásaink ketrece. Hiszen így érezzük jól magunkat. És mi történik, ha változtatunk? A változtatás kellemetlen, kínos érzéssel tölt el bennünket. Szeretnénk visszatérni a régi kerékvágásba. Ez az egész pont erről szól, hogy ha sikeres akarsz lenni, merned kell lépni, merned kell változtatni. Akkor is, ha azt gondolod, lehet, hogy a többiek majd kinevetnek, esetleg kudarcot vallasz, de legalább megpróbáltad. Woody Allen azt mondta, a siker 90 százalékban abból áll, hogy ott vagy. Beszállsz a játékba. A másik tíz százalék pedig a teljesítmény. Gondolj bele, mi van akkor, ha el sem mész. Olyan ez, mint amikor valaki az ideális társáról álmodozik. Egyszer mondta nekem valaki, hogy olyan jó lenne már látni hogy néz majd ki a nagy ő, de sehogyan sem tudta maga elé képzelni az arcát. Kérdeztem, hova jár el ismerkedni. Mire azt felelte, hogy ő sehová nem jár el otthonról. Talán ez a baj?

"Igenis, le kell írni a céljainkat."

- Mi tehát az első lépés a módszeredben?

- Sajnos az oktatási rendszerből kimaradt, hogyan kellene élni az életünk. Nem tanították meg nekünk, hogyan kommunikáljunk egymással, ha baj van, hogyan kezeljük a konfliktusokat. Olyanról még nem hallottam, hogy valaki azért vált el, mert egyikük se tudta, mikor volt a Rigómezei csata?. Éppen ezért a modell azzal indul, hogy felelősséget vállalunk az életünkért. És úgy folytatódik, hogy eldöntjük, mit szeretnénk valójában. Sokaknak ez a legnehezebb. Mert a legtöbben simán csak panaszkodnak.
Például arról: "A férjem soha nem segít a háztartásban. Hazajön, leül a tévé elé,
és issza a sört." Mi lenne számodra igazi segítség? Mire azt felelik, hogy szeretnék, ha kivenné a részét a házimunkából. Igen ám, de ez még nem konkrét kérés, hanem csak ábránd. A helyes kommunikáció az, ha azt mondom neki, "Feri, szeretném, ha kétszer
egy héten levinnéd a szemetet, háromszor egy héten elmosogatnál, és hétvégén
te tennéd le a gyerekeket aludni." Ez így már működhet. A harmadik fontos rész, hogy a vágyainkból célokat faragunk. Nem azt mondjuk, hogy fogyni akarok, hanem azt, hány kilós leszek, mikorra . Aztán az is nagyon fontos, hogy az ember leírja a céljait. Furcsa, de ezzel akkor szembesültem először, amikor a TV2-ben Várdy Zoltán lett a vezérigazgató, aki sok mindent hozott magával Amerikából, például bevezette a teljesítmény értékelési rendszert. Első alkalommal nagyon szenvedtünk az értékelősditől, mert különböző rubrikákat kellett kitölteni, de volt benne egy olyan rész, hogy személyes célok.
Aki multinacionális cégnél dolgozik, az tudja, miről beszélek. Elkezdtem kérdezgetni a barátaimat, a környezetemben élőket, hogy nekik mik a céljaik. Ilyeneket mondtak, hogy "ne rúgjanak ki, ne legyen magasabb a törlesztőrészlet, a gyerek ne kapjon egyest"... Ezen akkor elgondolkodtam. Tudtam, hogy ezek nem célok, hanem félelmek.
Attól kezdve, hogy leírtam a céljaimat, már megtettem az első nagy lépést. Ez tényleg elengedhetetlen! Van egy szinte áthatolhatatlan üvegfal a passzivitás, és az aktivitás között. Ameddig nem írom le a célomat, addig esélyt sem adok neki, hogy működjön. Ahogy leírom, már megindult valami. Igenis át kell lépni a passzivitás falát!
Olyan ez, mint amikor az ember húzza-halasztja a mosogatást, mert nincs kedve hozzá. Aztán végül mégis elmosogat, de akkor már letörli a pultot is, kiveszi a hűtőből a maradék kaját, és leviszi a szemetet. Tehát ha elkezdjük csinálni, akkor nincs megállás.
A fal az első sor leírásával ledől.

- Te mindig írsz célokat?

- Természetesen. Sőt, vannak különböző praktikáim is. Például reggel, ha felkelek,
azzal kezdem a napot, hogy kinyitom a számítógépet, és leírom azt, amiért hálás vagyok a világnak. Aztán leírom a napi, illetve távlati céljaimat is. Ez egy rendkívül hatékony módszer. Ma már az esetek döntő többségében harmóniában telnek a napjaim, s nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy bármi is ki tudjon zökkenteni ebből az állapotból. Figyelni kell a gondolatainkra és a képekre a fejünkben. Hiszen mindenki fejében ott pereg a film. Csak sajnos legtöbbször a happy end helyett a félelmeinkre összpontosítunk.
Bele kell képzelnünk magunkat a vágyott dolgokba, a kívánt célokba, ráadásul úgy, mintha azok már teljesültek volna. Látnunk kell magunkat az elérni kívánt testsúllyal, a vágyott társsal, az álomvakáción, vagy éppen az új autónkban. Át kell érezni, mintha már minden a birtokunkban lenne, amit csak szeretnénk. És el kell engedni a félelmeinket. Ezekre rengeteg apró praktikát tanultam odakint.

- Mostantól ezek szerint a Napló főszerkesztő-riporteri feladati mellett tréner is leszel?

- Szabadidőmben mindenképp. Lehetőséget kaptam, hogy a módszert Magyarországra hozzam. Ráfér mindenkire egy kis boldogság, most már van hozzá receptem.

- Leendő trénerként mi a célod?

- Olvastam nemrég egy felmérést. Megkérdezték a világ 120 országának
lakosságát, hogyan látják a jövőt. Mit gondolsz, Magyarország hányadik helyen végzett
a 120 országból?

- Ezt épp pontosan tudom, mert magam is hallottam a felmérésről. A 117. helyen.

- Pontosan. Magyarországon az emberek 34 százaléka reménytelennek látja a jövőjét. Jack mindig azt mondja, találd meg a küldetésedet, ami olyan örömmel tölt el, hogy hajlandó vagy még ingyen is dolgozni érte. Én ebben most megtaláltam, de mellette nagyon fontos a tévé is, hogy ugyanúgy tudjak történeteket mesélni a nézőknek. Mindenesetre trénerként akkor lennék a legboldogabb, ha a kurzusok által sikerülne felkerülnünk az első ötven ország közé. Akik boldogabbak szeretnének lenni, azokat szívesen látom.

Forrás: storyonline.hu